2013. július 5., péntek

Velem marad...

  Vannak érzések, amik ellen nem tudok tenni. Velem vannak, és nem nyugodnak. A fájdalom maga a tudat, hogy tehetetlen vagyok.
  Nem tudok aludni, enni, vagy bármire is koncentrálni. Kontrolálnom kell az érzéseimet, hogy úrrá tudjak lenni a legerőteljesebben.
  Tegnap kezdődött, és nem tudom mikor ér véget. Bár megtehetném, amire kér.

2013. július 4., csütörtök

A fájdalmas igazság

  Az élet nem mindig olyan könnyű, mint amilyennek gondoljuk. Mindenkinek egyszer alkalma adódik rá, hogy belekóstolhasson, és ma nekem is szerencsém volt. Viszont ha rajtam múlna, én ezt az életet választám. Félelmetes, sötét, veszélyes dolgokkal, de felkészültem rá. Bármi is a tét.

2013. július 2., kedd

Fantom csörgés

  Szinte minden pillanatban azt képzelem, hogy csörög a telefonom. Bár így lenne.
  Az óra mutatója vészesen közelít a tízes felé, miközben én itt ülök és várok. És várok. És még mindig várok...

Egy apró mosoly

  Délután a Facebookot nézegettem mikor bejött egy oldal friss bejegyzése, ahol az emberke az új blogját reklámozta. Hirtelen nem hittem a szememnek.
  Kis ismertetőt is csatolt hozzá, amelyben leírta, miről is fog szólni a blogja, és hogy már fent is van az ''első rész''. A blogban az életét fogja leírni, végigveszi a mindennapjait. Már az első mondattól kezdve nagyon ismerős volt, de csak ezután jött a java. Részletessebben is beszámolt róla, milyen dolgokról fog szólni. Minden dolgot, amit én eddig ide leírtam, ő leírta oda ''témának''. Ebben csak egy baj volt: rájöttem, hogy valaki olvassa a blogomat. És ha ő rátalált, bárki rátalálhat. A nap folyamán eljutottam odájig, hogy egyszerűen: nem érdekel. Az emberek nagy része a nagy világban úgy sem tudja, hogy ki vagyok, és ha most betekintést nyer az életembe, akkor sem fog ismerni. Ha meg az egyik ismerősön talál rá, az meg örülhet, hátha róla is esik szó. Hupszi, de talán nem jó értelemben? Tegyél érte. Kedves ismerős, ha te most ezt olvasod, légy hozzám kedves, tégy olyan dolgot, ami miatt a fejemben maradsz, és talán még aznap délután olvashatsz magadról a blogomban. Hát nem csodás? Mintha olvashatnál a gondolataimban. Előtted már nincs titok, az életem már egy nyitott könyv.

Telefon

  Ülni csöndben, egyedül a szobádban a telefonodat szugerálva nem épp a legjobb időtöltés. De valakinek ezt is kell csinálnia.
  Feli még mindig nem hívott. Zsófival is megbeszéltük, hogy kilenc után hív, de még ő sem tette. Talán túl türelmetlen vagyok. Talán adnom kéne az embereknek egy kis teret és nem kisajátítani őket. Vagy pont az a baj, hogy túl sok teret adok nekik, és nem törődöm velük? Talán így van. De akkor miért nem mondják? Miért nem írnak rám? Miért nem hívnak fel?
  A bukóra nyitott ablakon bejön a tücskök ciripelése, az apró ébresztőóra lassan ketyeg. Tikk-takk. Tikk-takk. Ennél lassabban nem is telhetnének a másodpercek.

Egy lépés előre; de vajon megérte?

  Nem tudtam, hogy is lehetne rendbe hozni a kapcsolatomat Felivel. De ki kellett találnom. Valószínűleg sikerült a legrosszabb lehetőséget kiagyalnom.
  Nem gondolkoztam, csak cselekedtem. Amint ma először bekapcsoltam a gépet jött egy Skype értesítő, miszerint volt egy nem fogadott hívásom tegnap este 11-kor. Megnéztem, a Feli volt az. És itt jött el a pillanat, mikor fejest ugrottam a mély vízbe. Gondolkodás nélkül elküldtem neki a telefonszámomat. Ennek azért van nagy jelentősége, mert eddig nem tudta. Mindig is kérte, hogy adjam meg neki, de én mindig makacskodtam, hogy majd egyszer... ha megérdemli. És most elküldtem. Fél óra múlva jött a válasz: ''Ez a te telefonszámod?'', mire én égő fejjel csak ennyit feleltem: ''Tégy egy próbát.''. Ezt az üzenetemet már délután háromkor látta. Már kilenc óra is elmúlt, de még mindig nem válaszolt. Őszintén abban reménykedtem, hogy felhív. Vagy küld egy sms-t. Vagy bármit. De a tétlenség szépen lassan megöl.

Felicián

  Reggel hét órakor csögrött az órám, jelezve hogy kelnem, mennem, és ébkednem kell. Mindezt fél nyolcra sikerült véghezvinnem.
  Nagymamáméknál meggyet magoztunk, amitől most teljesen fekete a bőröm a körmöm körül. Úgyhogy szerintem be fogom vetni a feke-körömlakk trükköt, majd ráfogom, hogy bénán festettem.
  Dzsemmbefőzés után jól bereggeli-ebédeztünk, amitől csak lassan tudtam hazavánszorogni kezemben a két nagy zacskó cseresznyével, amiből már egy falat sem ment le a torkomon.
  A nap még csak itt kezdődött. Facebookon Zsófi - legjobb barátom - rámírt, hogy beszélnünk kell. Visszaírtam, hogy hát akkor beszéljünk, mit sem sejtve, mit akarhat. De tudhattam volna. Feliciánról szeretett volna beszélni. Ez már napok (sőt hetek) óta visszatérő téma nálunk - szerencsétlenségemre. Hogy félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy többet érzek iránta, mint egy barát. Bár mindenki ezt gondolja, sőt, eleinte Zsófi is ezt gondolta. Szerencsére még időben sikerült tisztáznom vele, hogy nem így van. Persze ezzel nem tudtam leállítani a pletykát, miszerint együtt vagyunk, és volt egy nap, mikor (számoltam) tizennégyen kérdezték meg, hogy ez igaz-e. Sajnos senkivel sem sikerült elhitetnem, hogy nem, pedig ez volt - és még most is - a színtiszta igazság. Viszont most nem erről volt szó. Felivel néhány hete vitába keveredtünk arról, hogy ő most ''szépfiú''-e, vagy sem... nagyon felidegesített, mert ezzel kínos helyzetbe hozott, mert azelőtt pont egy héttel elszóltam magam, hogy jól áll neki az edzés. És azóta jött nekem ezzel a ''szépfiús'' dumával. Addig addig pedzegette a témát, míg arrogánsan kijelentettem neki, hogy ő nekem úgy nem tetszik. Persze először nem akart nekem hinni, talán ő is bedőlt ennek a sulis-pletykának. Majd megint addig feszítette a húrt, míg azt is kijelentettem neki, hogy olyannyira nem tetszik, hogy nem is járnék vele. Tudom, ez nagyon bunkóság volt, főleg annak ismeretében, hogy tudom, hogy viszont én tetszettem neki... ennek már ezer jelét kimutatta. Amint kimondram, már vissza is akartam szívni, de egyszerűen nem bírtam... Valahogy el kellett terelni a témát. Gondoltam viccesre fogom, és poént csinálok az egészből. Nem volt egyszerű, és rögtön el is szúrtam. Visszakérdeztem. Megkérdeztem, hogy: ''És én tetszek neked, Feli?''. Nagyon kínos lett volna ezek után azt felelni az ő részéről, hogy ''Igen...'', úgyhogy nagyon nem is várhattam mást a ''nem''-en kívül. És nem is kaptam. Mikor viszont tovább kérdezősködtem, megkaptam az ezek után nagyon is megérdemelt választ: ''Tudod, ha nagyon kanos lennék, megdugnálak.''. Meg tudom érteni, tizenöt éves, kezdenek benne tombolni a hormonok... És igen, megérdemeltem. De fájt. Nagyon. És akkor döbbentem rá, mennyire megváltozott.
  Régen annyira más volt. És akkor még szerettem. Nem szerelmes voltam belé, hanem szerettem. Mint egy nagyon jó barátot, mint egy testvért, mint egy lelki társat. Viszont most, mostmár teljesen más. Valahogy átalakult egy néha idegesítő és kínos haverrá. Pedig ő nekem régen mást jelentett. Tényleg ő volt a lelki társam. Olyan dolgokat is meg tudtam beszélni vele, amit például a Zsófival nem, teljesen más szemszögből látta a dolgokat és mindig segített. Segített átvészelni egy nagyon nehéz időszakot az életemen, amit nélküle nem tudom hogy éltem volna túl. Rengeteget köszönhetem neki. Viszont egyszerűen nem bírok mostmár úgy ránézni, mint akkor. Nem látom benne a komolyságot. Mindent elviccel, már nem lehet vele olyan jót és olyan dolgokról beszélgetni, mint régen. Igen, a legjobb szó erre a megváltozott. És ezt sajnálom. Épp annyira, amennyire minden pillanatban azt hiszem, hogy ez miattam van. Hogy én tehetek róla. Bár néha felvetül bennem, hogy mi van, ha mégsem. Ez a kétej csak azért jelenik meg, mert ezek a változások nagyjából azóta kezdődtek, mióta elkezdett edzeni. Mert azt hiszi, hogy amit ő gondol, azt gondolja más is, és neki a külső nagyon fontos. (Igen, ez az egyik dolog, amiben nagyon nem értünk egyet.) Valami összevissza diétát is bevezetett, amitől általában az emberek arrogánsak és türelmetlenebbek lesznek. Rá az utóbbi nagyon igaz lett, és a hirtelen hergelhetőség is. Most már az összes szavamat meg kell válogatnom, nehogy véletlen valamivel felbőszítsem. Azt kívánom, bár lehetne még egyszer olyan szabad, olyan felszabadult és őszinte beszélgetésünk, mint amilyenek régen voltak. És ha ezt hallaná, és értené, akkor tudná, hogy mindenkinek szügsége van egy barátra, olyannyira, mint nekem rá:

(Azt még tudni kell erről a hanganyagról, hogy amikor felvettem, minden pillanatban a sírás kerülgetett, és a végére csak a vidámabb dallam tudta visszafolytani a kibuggyanni készülő könnyeimet.)