2013. július 5., péntek

Velem marad...

  Vannak érzések, amik ellen nem tudok tenni. Velem vannak, és nem nyugodnak. A fájdalom maga a tudat, hogy tehetetlen vagyok.
  Nem tudok aludni, enni, vagy bármire is koncentrálni. Kontrolálnom kell az érzéseimet, hogy úrrá tudjak lenni a legerőteljesebben.
  Tegnap kezdődött, és nem tudom mikor ér véget. Bár megtehetném, amire kér.

2013. július 4., csütörtök

A fájdalmas igazság

  Az élet nem mindig olyan könnyű, mint amilyennek gondoljuk. Mindenkinek egyszer alkalma adódik rá, hogy belekóstolhasson, és ma nekem is szerencsém volt. Viszont ha rajtam múlna, én ezt az életet választám. Félelmetes, sötét, veszélyes dolgokkal, de felkészültem rá. Bármi is a tét.

2013. július 2., kedd

Fantom csörgés

  Szinte minden pillanatban azt képzelem, hogy csörög a telefonom. Bár így lenne.
  Az óra mutatója vészesen közelít a tízes felé, miközben én itt ülök és várok. És várok. És még mindig várok...

Egy apró mosoly

  Délután a Facebookot nézegettem mikor bejött egy oldal friss bejegyzése, ahol az emberke az új blogját reklámozta. Hirtelen nem hittem a szememnek.
  Kis ismertetőt is csatolt hozzá, amelyben leírta, miről is fog szólni a blogja, és hogy már fent is van az ''első rész''. A blogban az életét fogja leírni, végigveszi a mindennapjait. Már az első mondattól kezdve nagyon ismerős volt, de csak ezután jött a java. Részletessebben is beszámolt róla, milyen dolgokról fog szólni. Minden dolgot, amit én eddig ide leírtam, ő leírta oda ''témának''. Ebben csak egy baj volt: rájöttem, hogy valaki olvassa a blogomat. És ha ő rátalált, bárki rátalálhat. A nap folyamán eljutottam odájig, hogy egyszerűen: nem érdekel. Az emberek nagy része a nagy világban úgy sem tudja, hogy ki vagyok, és ha most betekintést nyer az életembe, akkor sem fog ismerni. Ha meg az egyik ismerősön talál rá, az meg örülhet, hátha róla is esik szó. Hupszi, de talán nem jó értelemben? Tegyél érte. Kedves ismerős, ha te most ezt olvasod, légy hozzám kedves, tégy olyan dolgot, ami miatt a fejemben maradsz, és talán még aznap délután olvashatsz magadról a blogomban. Hát nem csodás? Mintha olvashatnál a gondolataimban. Előtted már nincs titok, az életem már egy nyitott könyv.

Telefon

  Ülni csöndben, egyedül a szobádban a telefonodat szugerálva nem épp a legjobb időtöltés. De valakinek ezt is kell csinálnia.
  Feli még mindig nem hívott. Zsófival is megbeszéltük, hogy kilenc után hív, de még ő sem tette. Talán túl türelmetlen vagyok. Talán adnom kéne az embereknek egy kis teret és nem kisajátítani őket. Vagy pont az a baj, hogy túl sok teret adok nekik, és nem törődöm velük? Talán így van. De akkor miért nem mondják? Miért nem írnak rám? Miért nem hívnak fel?
  A bukóra nyitott ablakon bejön a tücskök ciripelése, az apró ébresztőóra lassan ketyeg. Tikk-takk. Tikk-takk. Ennél lassabban nem is telhetnének a másodpercek.

Egy lépés előre; de vajon megérte?

  Nem tudtam, hogy is lehetne rendbe hozni a kapcsolatomat Felivel. De ki kellett találnom. Valószínűleg sikerült a legrosszabb lehetőséget kiagyalnom.
  Nem gondolkoztam, csak cselekedtem. Amint ma először bekapcsoltam a gépet jött egy Skype értesítő, miszerint volt egy nem fogadott hívásom tegnap este 11-kor. Megnéztem, a Feli volt az. És itt jött el a pillanat, mikor fejest ugrottam a mély vízbe. Gondolkodás nélkül elküldtem neki a telefonszámomat. Ennek azért van nagy jelentősége, mert eddig nem tudta. Mindig is kérte, hogy adjam meg neki, de én mindig makacskodtam, hogy majd egyszer... ha megérdemli. És most elküldtem. Fél óra múlva jött a válasz: ''Ez a te telefonszámod?'', mire én égő fejjel csak ennyit feleltem: ''Tégy egy próbát.''. Ezt az üzenetemet már délután háromkor látta. Már kilenc óra is elmúlt, de még mindig nem válaszolt. Őszintén abban reménykedtem, hogy felhív. Vagy küld egy sms-t. Vagy bármit. De a tétlenség szépen lassan megöl.

Felicián

  Reggel hét órakor csögrött az órám, jelezve hogy kelnem, mennem, és ébkednem kell. Mindezt fél nyolcra sikerült véghezvinnem.
  Nagymamáméknál meggyet magoztunk, amitől most teljesen fekete a bőröm a körmöm körül. Úgyhogy szerintem be fogom vetni a feke-körömlakk trükköt, majd ráfogom, hogy bénán festettem.
  Dzsemmbefőzés után jól bereggeli-ebédeztünk, amitől csak lassan tudtam hazavánszorogni kezemben a két nagy zacskó cseresznyével, amiből már egy falat sem ment le a torkomon.
  A nap még csak itt kezdődött. Facebookon Zsófi - legjobb barátom - rámírt, hogy beszélnünk kell. Visszaírtam, hogy hát akkor beszéljünk, mit sem sejtve, mit akarhat. De tudhattam volna. Feliciánról szeretett volna beszélni. Ez már napok (sőt hetek) óta visszatérő téma nálunk - szerencsétlenségemre. Hogy félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy többet érzek iránta, mint egy barát. Bár mindenki ezt gondolja, sőt, eleinte Zsófi is ezt gondolta. Szerencsére még időben sikerült tisztáznom vele, hogy nem így van. Persze ezzel nem tudtam leállítani a pletykát, miszerint együtt vagyunk, és volt egy nap, mikor (számoltam) tizennégyen kérdezték meg, hogy ez igaz-e. Sajnos senkivel sem sikerült elhitetnem, hogy nem, pedig ez volt - és még most is - a színtiszta igazság. Viszont most nem erről volt szó. Felivel néhány hete vitába keveredtünk arról, hogy ő most ''szépfiú''-e, vagy sem... nagyon felidegesített, mert ezzel kínos helyzetbe hozott, mert azelőtt pont egy héttel elszóltam magam, hogy jól áll neki az edzés. És azóta jött nekem ezzel a ''szépfiús'' dumával. Addig addig pedzegette a témát, míg arrogánsan kijelentettem neki, hogy ő nekem úgy nem tetszik. Persze először nem akart nekem hinni, talán ő is bedőlt ennek a sulis-pletykának. Majd megint addig feszítette a húrt, míg azt is kijelentettem neki, hogy olyannyira nem tetszik, hogy nem is járnék vele. Tudom, ez nagyon bunkóság volt, főleg annak ismeretében, hogy tudom, hogy viszont én tetszettem neki... ennek már ezer jelét kimutatta. Amint kimondram, már vissza is akartam szívni, de egyszerűen nem bírtam... Valahogy el kellett terelni a témát. Gondoltam viccesre fogom, és poént csinálok az egészből. Nem volt egyszerű, és rögtön el is szúrtam. Visszakérdeztem. Megkérdeztem, hogy: ''És én tetszek neked, Feli?''. Nagyon kínos lett volna ezek után azt felelni az ő részéről, hogy ''Igen...'', úgyhogy nagyon nem is várhattam mást a ''nem''-en kívül. És nem is kaptam. Mikor viszont tovább kérdezősködtem, megkaptam az ezek után nagyon is megérdemelt választ: ''Tudod, ha nagyon kanos lennék, megdugnálak.''. Meg tudom érteni, tizenöt éves, kezdenek benne tombolni a hormonok... És igen, megérdemeltem. De fájt. Nagyon. És akkor döbbentem rá, mennyire megváltozott.
  Régen annyira más volt. És akkor még szerettem. Nem szerelmes voltam belé, hanem szerettem. Mint egy nagyon jó barátot, mint egy testvért, mint egy lelki társat. Viszont most, mostmár teljesen más. Valahogy átalakult egy néha idegesítő és kínos haverrá. Pedig ő nekem régen mást jelentett. Tényleg ő volt a lelki társam. Olyan dolgokat is meg tudtam beszélni vele, amit például a Zsófival nem, teljesen más szemszögből látta a dolgokat és mindig segített. Segített átvészelni egy nagyon nehéz időszakot az életemen, amit nélküle nem tudom hogy éltem volna túl. Rengeteget köszönhetem neki. Viszont egyszerűen nem bírok mostmár úgy ránézni, mint akkor. Nem látom benne a komolyságot. Mindent elviccel, már nem lehet vele olyan jót és olyan dolgokról beszélgetni, mint régen. Igen, a legjobb szó erre a megváltozott. És ezt sajnálom. Épp annyira, amennyire minden pillanatban azt hiszem, hogy ez miattam van. Hogy én tehetek róla. Bár néha felvetül bennem, hogy mi van, ha mégsem. Ez a kétej csak azért jelenik meg, mert ezek a változások nagyjából azóta kezdődtek, mióta elkezdett edzeni. Mert azt hiszi, hogy amit ő gondol, azt gondolja más is, és neki a külső nagyon fontos. (Igen, ez az egyik dolog, amiben nagyon nem értünk egyet.) Valami összevissza diétát is bevezetett, amitől általában az emberek arrogánsak és türelmetlenebbek lesznek. Rá az utóbbi nagyon igaz lett, és a hirtelen hergelhetőség is. Most már az összes szavamat meg kell válogatnom, nehogy véletlen valamivel felbőszítsem. Azt kívánom, bár lehetne még egyszer olyan szabad, olyan felszabadult és őszinte beszélgetésünk, mint amilyenek régen voltak. És ha ezt hallaná, és értené, akkor tudná, hogy mindenkinek szügsége van egy barátra, olyannyira, mint nekem rá:

(Azt még tudni kell erről a hanganyagról, hogy amikor felvettem, minden pillanatban a sírás kerülgetett, és a végére csak a vidámabb dallam tudta visszafolytani a kibuggyanni készülő könnyeimet.)

2013. július 1., hétfő

További csitíthatatlan gondolatok

  Egyszerűen nem bírom kiverni a tényt a fejemből, hogy egy osztályba fogok járni vele. Vagy hogy más régebbi osztály- vagy évfolyamtársammal. Vajon kik lesznek még az osztálytásaim? Mire számítsak? Ezernyi kérdés lappang bennem. És vajon milyenek lesznek? Bírnak majd engem? Talán az unalom hozza ki belőlem, vagy a megfelelnivágyás. Oké, az unalomra nem foghatom, mert még így nyáriszünetben is sűrűk a napjaim. Oh, és dolgoznom is kéne. Most, hogy végre teljesült a vágyam, és tizennégy évesen kaptam munkát, talán élnem is kéne a lehetőséggel. Milyen béna vagyok. A hétvégén publikáljuk az oldalt, amit készítünk, és még messze nem vagyunk a végétől.
  Valamit mozognom is kéne - mindenkitől és mindenhonnan ezt hallom. Néhány napja elkezdtem a hullahopp karika sportágat - na jó, nem szórakozok, csak így sokkal hivatalosabban hangzik - de mindenki pont akkor nyit rám, kiabál, hív telefonon, vagy jut eszembe, mikor elkezdeném. De ma csináltam, és csinálni is fogom tovább. Remélem.
  Visszatérve rá... Máté. Erről a névről valahogy más, idegen érzés jut eszembe. Annyi Mátét ismerek. Rá nem a Máté név illik, de... nem is tudom, milyen név illene rá... Talán a ''ragyogó''. Mert egyszerűen... teljes egészében ragyog. Valahogy nem tudom elhinni, hogy ezt rajtam kívül még más nem vette észre...
  Ő az első ember, aki megfogott engem a külsejével. Vagyis, ez nem teljesen igaz, helyesbítsünk: ő az első ember, Adam Lamberten kívül. De ő először a hangjával csábított el, a külseje csak egy jó nagy PLUSZ. De ő... valahogy... más. Mikor még nem is láttam, már akkor éreztem a jelenlétét. Mintha a lelkével tartana fogva. És nekem ez a legfontosabb. Hogy milyen egy ember belűlről. Felőlem lehet valaki kigyúrt, jóképű álompasi (vagy baromi csinos csaj - csak hogy ne kivételezzünk), ha nincs semmi sütnivalója odabent...
  Ezt nem bírják megérteni az emberek. Még az egyik legjobb barátom sem, Felicián. Rögtön jön nekem azzal, hogy ''Fúúj, és ha mondjuk teljesen pálcika lenne a srác, tele pattanással, tök magas lenne és holt sápadt lenne, akkor sem számítana egy picit sem, hogy hogy néz ki?''. A válaszom persze az, hogy ''Nem, nem számítana.'', de ő továbbra sem ért meg. Aztán persze bombázott a további hülye kérdéseivel, például mi van, ha büdös pólókban járkál és totál el van hízva... Na, itt volt az a pont, hogy gyorsan kijelentettem, hogy ''Álljunk csak meg! Én nem azt mondtam, hogy teljesen mindegy, hogy milyen az ember... Mert nekem igaz, hogy nem számít a külső, de a belső az igenis számít, ami azt jelenti, hogy bizonyos mértékig érdekli, hogy mit gondolnak az emberek róla. Vagyis nem vesz fel büdös pólót, sőt, fürdik is - ami persze ugye alap dolog -, úgyhogy így szinte lehetetlen, hogy büdös legyen. Az elhízásról meg csak annyit... hogy akinek a gondolatai teljesen rendben vannak, az nem zabál. Aki meg zabál, azt nem érdekli, hogy hogy néz ki, hogy mit gondolnak róla, szóval a ''belső'', ami nekem számít, az neki nincs úgy meg, ahogy nekem kell.''. Persze több példája is volt, mindet szépen megmagyaráztam, vagy azt mondtam rá, hogy ''Igen, ez nekem nem számít.''. De még mindig nem ért engem. Régen megértett volna. Régen más volt.
  Viszont Máté... fogalmam sincs, hogy ő milyen belűlről, legalábbis nem lehetne róla fogalmam, de mintha mégis... Nem érzem azt, mintha már régóta ismerném, de érzem őt. Így lehet ezt a legjobban leírni. Nem kell, hogy ismerjem, nem kell hogy értsem, csak éreznem kell őt... és ezt meg is tehetem majd, hiszen jövőre ott lesz az egész év vele...

Egy seb felszakad, az öröm megmarad

  Reggel apukám hangjára ébredtem. Egy hangos ''Nono, gyere reggelizni!'' mondat igazán jó kezdet, márha nem azt válaszolod rá, hogy ''Máris? Azt hittem, még este van.''. Persze poénnak jó, de én komolyan gondoltam.
  Félkómásan kievickéltem az ágyból, felöltöztem és lementem reggelizni. Anyukám azzal a remek ötlettel állt elő, hogy még most délelőtt menjünk el vásárolni. Bár ebből a ''délelőtt''-ből 11 óra lett, a lényeg, hogy elindultunk. Fél háromra értünk haza, ebédeltünk, majd úgy döntöttem, alkotok valmi finomat. A hozzávalók máris megjelentek a fejemben, köztük a dióval, amit előtte fel kellett törtöm.  Mivel diótörőt nem találtam, cipővel meg milyen barbárság már püfölni szegény diót, ezért késsel álltam neki. Tudhattam volna, hogy ez a dióbontás most nem épp szerencsés, miútán egyszer már beleszúrtam a kést az ujjamba, de mivel nem vérzett, ezért tovább csinátam. Tíz másodperc nem telt el, a kés éle végighasított a hüvelykujjam belső felén - fájdalmasan mélyen - és a vér persze ömleni kezdett belőle. Rohantam a fürdőszobába lemosni, anyukám meg a szisszenésem hallatára jött utánam (igen, szisszenés, direkt ügyeltem, hogy ne sikítsak vagy ordítsak fel), és hozta a petadint. Miútán elállt a vérzés nem engedtem beragasztani, mert attól csak jobban fájt, persze ezt anyukám nem értette meg, még akkor sem, mikor már alíg tudtam visszaszorítani a könnyeimet. Végül megengedte hogy leszedjem a ragtapaszt, persze nagy puffogással. Úgyhogy a ragtapasz most már a kukában csücsül, én meg idefent az emeleten a gépnél. Felvettem egy újabb hanganyagot, ahol egy újonnan írt számomat éneklem, és átküldtem Alexnak. Nagyon tetszett neki, ami feldobta a napomat. Remélem még a közeljövőben találok valakit, aki tud gitározni, játszik szintetizátoron, dobol, vagy legalább tud zenét készíteni... mert az énekhang magában manapság édeskevés.

Valóság, vagy csak ámítás?

  Először a ''reklamáción'' láttam őt. Az egy elég érdekes helyzet volt, de végülis részben ennek is köszönhetem, hogy most nyugodtan ülök itt. Néhány hónapja kikaptuk a felvételi pontszám eredményeit, ami - valljuk be - nekem elég silányul festett. Valahogy szereznem kellett még néhány pontot, és ennek érdekében mindent bevetettem. Végül találtam egy apró hibát a lapon, ami ponthogy nem volt hiba, csak annak vették. Rögtön mentem reklamálni az irodalomtanárnak - akiről a minap kiderült, hogy az osztályfőnököm lesz (gyönyörű bemutatkozás, Nono) -, hogy javítsák ki. Amíg a többi tanárral döntöttek, hogy megadják-e nekem azt a pontot, vagy sem, addig a folyosón kellett várakoznom, aminek a végéből egy kis terem nyílt, ahol az iratokat intézték. Merő véletlenségből pillantottam csak arra - és megláttam őt. Ott állt, talpig feketében, bozontos hajjal, háttal nekem. Még nem láttam az arcát, de éreztem őt. Az energiáját, ami elvakított. Mozdulni sem tudtam, csak néztem őt. Azt a pillanatot sajnáltam a legjobban, amikor megfordult - nem azt, hogy rámnézett, nem azt, hogy elkábított a tekintetével, nem azt, hogy elindult felém - hanem hogy le kellett róla vennem a tekintetemet. Bunkóság bámulni, és én épp azt csináltam. Végigment a folyosón, beadott egy papírt a portásnak és kiment az épületből. Akkor azt hittem, hogy ez volt azt első alkalom, hogy láttam őt.
  Év vége felé az egyik unalmas matek órán rajzolgattam a füzetembe. Hirtelen megjelent arca a fejemben a tudattal, hogy ki is ő. Már ismertem. Sőt, mindenki körülöttem is ismerte. Alsóban az évfolyamtársam volt, vagyis mostani fele osztályomnak az osztálytársa. Ilyenkor mindig azt hiszem, hogy valaki bele lát a fejembe és hallja a gondolataimat, úgyhogy gyorsan körülnéztem, hogy tud-e valaki arról, amit gondoltam, vagy épp néz-e engem valaki. De mindenki a saját kis dolgával volt elfoglalva - valaki pingálta a füzetét, valaki a padot karcolt, volt aki figyelt, vagy épp az alvás határán volt. Megnyugodtam, és el is felejtettem, ami az előbb még az eszemben volt: nem lehetetlen rátalálnom az ismeretlen ismerősömre, igaz, nem tudom a nevét, viszont valószínűleg a mellettem ülő lány, az előttem ülő fiú, sőt, az ismerőseim fele tudja.
  Néhány hét múlva erőt vettem magamon, és míg Danival jöttünk hazafelé, feltettem neki a kérdést, ami már hónapok óta nem hagy nyugodni. Végigsorolta a volt osztályába járó összes fiú nevét, viszont még mindig nem tudtam, hogy ki az. Út közben a telefonján a legtöbbnek a Facebook profilját is megmutatta, de semmi. Pedig már megjelent bennem a remény első szikrája, miszerint pillanatokon belül megtudom, ki is ő. De nem így volt.
  Az ezt követő napokon számtalan embert végigkérdezgettem, de senki sem ismert olyan egyént, aki úgy nézne ki, mint akit leírtam. Úgy éreztem, veszett ügy volt.
  Néhány napja volt a beiratkozás, és megtörtént a lehetetlen. A képeket nézegettem a suli falán, és mikor megfordultam, ott ült a széken velem szemben, ő, teljes egészében. Most igazán nem vesztegetthettem el az időt, meg kellett tudnom, ki is ő, hisz talán most látom őt utoljára. Így hát kaptam az alkalmon, mögé léptem, és kisnyuszi módjára belelestem a papírjaiba. Láttam a nevét. Láttam az osztályát. Láttam a nevét... láttam az osztályát...
  A neve Máté volt - tudhattam volna! igen, ismertem - az osztálya pedig... ahova jelentkezett... az én osztályom volt. Lefagytam, és csak azért hátráltam egy picit, mert megláttam a papírokat ellenőrző tanár fagyos tekintetét, hogy már megint mit ólálkodok itt.
  A hangját is lallottam. Egy picit reszelős, de épp annyira, hogy megrezegtesse a lelkemet. Egész testemmel beleborzongtam ebbe az érzésbe.
  Ezekkel az apróságokkal egy kis dilemmába keveredtem. Amit érzek, az valóság, vagy csak én képzelem? Mindig elhatározom, hogy ez az érzés nem igazi, valójában nem történik semmi, csak én képzelem. De mikor meglátom őt... egyszerűen háttérbe szorul az agyam, és csak én meg ő vagyunk ott. Az a bizonyos érzés teljesen beterít, utattör magának és kitisztítja az elmémet. Most épp nincs velem, úgyhogy percről percre újból felvetül bennem: Valóság, vagy csak ámítás?

Az indok, hogy miért

Sok minden gyülemlett fel bennem az utóbbi időben, és ezt szeretném valahogy kontrolálni. Ez a blog remélem jó feszültséglevezető lesz a nehéz napokon.