2013. július 1., hétfő

Valóság, vagy csak ámítás?

  Először a ''reklamáción'' láttam őt. Az egy elég érdekes helyzet volt, de végülis részben ennek is köszönhetem, hogy most nyugodtan ülök itt. Néhány hónapja kikaptuk a felvételi pontszám eredményeit, ami - valljuk be - nekem elég silányul festett. Valahogy szereznem kellett még néhány pontot, és ennek érdekében mindent bevetettem. Végül találtam egy apró hibát a lapon, ami ponthogy nem volt hiba, csak annak vették. Rögtön mentem reklamálni az irodalomtanárnak - akiről a minap kiderült, hogy az osztályfőnököm lesz (gyönyörű bemutatkozás, Nono) -, hogy javítsák ki. Amíg a többi tanárral döntöttek, hogy megadják-e nekem azt a pontot, vagy sem, addig a folyosón kellett várakoznom, aminek a végéből egy kis terem nyílt, ahol az iratokat intézték. Merő véletlenségből pillantottam csak arra - és megláttam őt. Ott állt, talpig feketében, bozontos hajjal, háttal nekem. Még nem láttam az arcát, de éreztem őt. Az energiáját, ami elvakított. Mozdulni sem tudtam, csak néztem őt. Azt a pillanatot sajnáltam a legjobban, amikor megfordult - nem azt, hogy rámnézett, nem azt, hogy elkábított a tekintetével, nem azt, hogy elindult felém - hanem hogy le kellett róla vennem a tekintetemet. Bunkóság bámulni, és én épp azt csináltam. Végigment a folyosón, beadott egy papírt a portásnak és kiment az épületből. Akkor azt hittem, hogy ez volt azt első alkalom, hogy láttam őt.
  Év vége felé az egyik unalmas matek órán rajzolgattam a füzetembe. Hirtelen megjelent arca a fejemben a tudattal, hogy ki is ő. Már ismertem. Sőt, mindenki körülöttem is ismerte. Alsóban az évfolyamtársam volt, vagyis mostani fele osztályomnak az osztálytársa. Ilyenkor mindig azt hiszem, hogy valaki bele lát a fejembe és hallja a gondolataimat, úgyhogy gyorsan körülnéztem, hogy tud-e valaki arról, amit gondoltam, vagy épp néz-e engem valaki. De mindenki a saját kis dolgával volt elfoglalva - valaki pingálta a füzetét, valaki a padot karcolt, volt aki figyelt, vagy épp az alvás határán volt. Megnyugodtam, és el is felejtettem, ami az előbb még az eszemben volt: nem lehetetlen rátalálnom az ismeretlen ismerősömre, igaz, nem tudom a nevét, viszont valószínűleg a mellettem ülő lány, az előttem ülő fiú, sőt, az ismerőseim fele tudja.
  Néhány hét múlva erőt vettem magamon, és míg Danival jöttünk hazafelé, feltettem neki a kérdést, ami már hónapok óta nem hagy nyugodni. Végigsorolta a volt osztályába járó összes fiú nevét, viszont még mindig nem tudtam, hogy ki az. Út közben a telefonján a legtöbbnek a Facebook profilját is megmutatta, de semmi. Pedig már megjelent bennem a remény első szikrája, miszerint pillanatokon belül megtudom, ki is ő. De nem így volt.
  Az ezt követő napokon számtalan embert végigkérdezgettem, de senki sem ismert olyan egyént, aki úgy nézne ki, mint akit leírtam. Úgy éreztem, veszett ügy volt.
  Néhány napja volt a beiratkozás, és megtörtént a lehetetlen. A képeket nézegettem a suli falán, és mikor megfordultam, ott ült a széken velem szemben, ő, teljes egészében. Most igazán nem vesztegetthettem el az időt, meg kellett tudnom, ki is ő, hisz talán most látom őt utoljára. Így hát kaptam az alkalmon, mögé léptem, és kisnyuszi módjára belelestem a papírjaiba. Láttam a nevét. Láttam az osztályát. Láttam a nevét... láttam az osztályát...
  A neve Máté volt - tudhattam volna! igen, ismertem - az osztálya pedig... ahova jelentkezett... az én osztályom volt. Lefagytam, és csak azért hátráltam egy picit, mert megláttam a papírokat ellenőrző tanár fagyos tekintetét, hogy már megint mit ólálkodok itt.
  A hangját is lallottam. Egy picit reszelős, de épp annyira, hogy megrezegtesse a lelkemet. Egész testemmel beleborzongtam ebbe az érzésbe.
  Ezekkel az apróságokkal egy kis dilemmába keveredtem. Amit érzek, az valóság, vagy csak én képzelem? Mindig elhatározom, hogy ez az érzés nem igazi, valójában nem történik semmi, csak én képzelem. De mikor meglátom őt... egyszerűen háttérbe szorul az agyam, és csak én meg ő vagyunk ott. Az a bizonyos érzés teljesen beterít, utattör magának és kitisztítja az elmémet. Most épp nincs velem, úgyhogy percről percre újból felvetül bennem: Valóság, vagy csak ámítás?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése