2013. július 2., kedd

Felicián

  Reggel hét órakor csögrött az órám, jelezve hogy kelnem, mennem, és ébkednem kell. Mindezt fél nyolcra sikerült véghezvinnem.
  Nagymamáméknál meggyet magoztunk, amitől most teljesen fekete a bőröm a körmöm körül. Úgyhogy szerintem be fogom vetni a feke-körömlakk trükköt, majd ráfogom, hogy bénán festettem.
  Dzsemmbefőzés után jól bereggeli-ebédeztünk, amitől csak lassan tudtam hazavánszorogni kezemben a két nagy zacskó cseresznyével, amiből már egy falat sem ment le a torkomon.
  A nap még csak itt kezdődött. Facebookon Zsófi - legjobb barátom - rámírt, hogy beszélnünk kell. Visszaírtam, hogy hát akkor beszéljünk, mit sem sejtve, mit akarhat. De tudhattam volna. Feliciánról szeretett volna beszélni. Ez már napok (sőt hetek) óta visszatérő téma nálunk - szerencsétlenségemre. Hogy félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy többet érzek iránta, mint egy barát. Bár mindenki ezt gondolja, sőt, eleinte Zsófi is ezt gondolta. Szerencsére még időben sikerült tisztáznom vele, hogy nem így van. Persze ezzel nem tudtam leállítani a pletykát, miszerint együtt vagyunk, és volt egy nap, mikor (számoltam) tizennégyen kérdezték meg, hogy ez igaz-e. Sajnos senkivel sem sikerült elhitetnem, hogy nem, pedig ez volt - és még most is - a színtiszta igazság. Viszont most nem erről volt szó. Felivel néhány hete vitába keveredtünk arról, hogy ő most ''szépfiú''-e, vagy sem... nagyon felidegesített, mert ezzel kínos helyzetbe hozott, mert azelőtt pont egy héttel elszóltam magam, hogy jól áll neki az edzés. És azóta jött nekem ezzel a ''szépfiús'' dumával. Addig addig pedzegette a témát, míg arrogánsan kijelentettem neki, hogy ő nekem úgy nem tetszik. Persze először nem akart nekem hinni, talán ő is bedőlt ennek a sulis-pletykának. Majd megint addig feszítette a húrt, míg azt is kijelentettem neki, hogy olyannyira nem tetszik, hogy nem is járnék vele. Tudom, ez nagyon bunkóság volt, főleg annak ismeretében, hogy tudom, hogy viszont én tetszettem neki... ennek már ezer jelét kimutatta. Amint kimondram, már vissza is akartam szívni, de egyszerűen nem bírtam... Valahogy el kellett terelni a témát. Gondoltam viccesre fogom, és poént csinálok az egészből. Nem volt egyszerű, és rögtön el is szúrtam. Visszakérdeztem. Megkérdeztem, hogy: ''És én tetszek neked, Feli?''. Nagyon kínos lett volna ezek után azt felelni az ő részéről, hogy ''Igen...'', úgyhogy nagyon nem is várhattam mást a ''nem''-en kívül. És nem is kaptam. Mikor viszont tovább kérdezősködtem, megkaptam az ezek után nagyon is megérdemelt választ: ''Tudod, ha nagyon kanos lennék, megdugnálak.''. Meg tudom érteni, tizenöt éves, kezdenek benne tombolni a hormonok... És igen, megérdemeltem. De fájt. Nagyon. És akkor döbbentem rá, mennyire megváltozott.
  Régen annyira más volt. És akkor még szerettem. Nem szerelmes voltam belé, hanem szerettem. Mint egy nagyon jó barátot, mint egy testvért, mint egy lelki társat. Viszont most, mostmár teljesen más. Valahogy átalakult egy néha idegesítő és kínos haverrá. Pedig ő nekem régen mást jelentett. Tényleg ő volt a lelki társam. Olyan dolgokat is meg tudtam beszélni vele, amit például a Zsófival nem, teljesen más szemszögből látta a dolgokat és mindig segített. Segített átvészelni egy nagyon nehéz időszakot az életemen, amit nélküle nem tudom hogy éltem volna túl. Rengeteget köszönhetem neki. Viszont egyszerűen nem bírok mostmár úgy ránézni, mint akkor. Nem látom benne a komolyságot. Mindent elviccel, már nem lehet vele olyan jót és olyan dolgokról beszélgetni, mint régen. Igen, a legjobb szó erre a megváltozott. És ezt sajnálom. Épp annyira, amennyire minden pillanatban azt hiszem, hogy ez miattam van. Hogy én tehetek róla. Bár néha felvetül bennem, hogy mi van, ha mégsem. Ez a kétej csak azért jelenik meg, mert ezek a változások nagyjából azóta kezdődtek, mióta elkezdett edzeni. Mert azt hiszi, hogy amit ő gondol, azt gondolja más is, és neki a külső nagyon fontos. (Igen, ez az egyik dolog, amiben nagyon nem értünk egyet.) Valami összevissza diétát is bevezetett, amitől általában az emberek arrogánsak és türelmetlenebbek lesznek. Rá az utóbbi nagyon igaz lett, és a hirtelen hergelhetőség is. Most már az összes szavamat meg kell válogatnom, nehogy véletlen valamivel felbőszítsem. Azt kívánom, bár lehetne még egyszer olyan szabad, olyan felszabadult és őszinte beszélgetésünk, mint amilyenek régen voltak. És ha ezt hallaná, és értené, akkor tudná, hogy mindenkinek szügsége van egy barátra, olyannyira, mint nekem rá:

(Azt még tudni kell erről a hanganyagról, hogy amikor felvettem, minden pillanatban a sírás kerülgetett, és a végére csak a vidámabb dallam tudta visszafolytani a kibuggyanni készülő könnyeimet.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése